Napjainkban komoly gondot okoz, hogy a festészetben a régi mesterek által még jól ismert anyagismeret és precíz technikák használata javarészt feledésbe merült. Most így a 21. század elején ez már a restaurátor szakmának és a világ nagy múzeumainak is komoly kihívást jelent.

Tudjuk, hogy több világhírű képtár küszködik azzal a problémával, hogy a költségvetésük legnagyobb részét a  gyűjteményükben található 20. században keletkezett művek állagmegóvására, fenntartására kell fordítaniuk. A korábbi évszázadokban létrehozott művekhez képest, aránytalanul nagy összeget kell a 20. századi művek fenntartására fordítani. Ez a helyzet már odáig fajult, hogy egyes képtárakban ez lehetetlenné teszi a képtárnak, hogy gyűjteményét további darabokkal bővítse.

Ez a helyzet elkerülhető lett volna ha a 20. századi művészek felelősebben álltak volna a festészet anyagismereti és festőtechnikai kérdéseihez is, ezeken a területeken is képezték volna magukat, miként a nagy elődeink is tették azt évszázadokon át.

Hogy ez a probléma mennyire nem új keletű, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Lyka Károly által szerkesztett Művészeti Folyóiratban már a 20. század elején erről cikkeztek. A folyóirat 1910-ben megjelent 9. évfolyam 6. számában olvasható ez a lebilincselő írás, melyet most egy az egyben idézek itt alul!

Nem csak a gyönyörű korabeli nyelvezet miatt érdemes elolvasni eme írást, hanem a tartalma is érdekes, elgondolkodtató, és sajnos nagyon igaz napjainkban is.

 

Művészet folyóirat

Szerkesztő: Lyka Károly

Kilencedik évfolyam, 6. szám

1910

 

FESTŐ-TECHNOLÓGIA

Cennino Cennini mondja a következőket: “A művészet alapja és minden kézimunkának kezdete a rajzolás és a festés. Ehhez a két dologhoz megkívántatik a festékek dörzsölése vagy jobban mondva őrlése, az enyvezés, a vászon felfeszítése, a gipszalap készítése, ez utóbbi simítása és csiszolása, a gipszreliefek készítése, a bolus alkalmazása, az aranyozás és ennek fényesítése, a temperakeverés, az alapozások, a szénnel való porozás, a bevésés, a pontozás a kis kerékkel, a vonalozás, a festés, a tábla ki-diszítése és a firniszelése, ha t. i. táblafestményt készítünk. A falon való munkálkodás pedig megkívánja, hogy ismerjük (a fal-) mosás módját, a vakolatfelrakást, a befoglalást, a simítást, a rajzolást, az al fresco való festést és az al secco való befejezést, a keverést, díszítést stb. És ez a rendje a fentnevezett folyamatnak, melyeket lépésről-lépésre tanítani akarok azzal a kevéssel, amit tanultam.”

Ezt írja Cennini da Colié di Valdelsa, Giotto iskolájának talán utolsó képviselője, a “Trattato della pittura” negyedik fejezetében, a XIV. század alkonyán.

Bizony keserves dolognak látszik, ha elgondoljuk, hogy Cennini idejében magának a művésznek kellett az okkert és szinopia földet ásnia és iszapolnia, az enyvet kecskeszájak és paták, a porcogók és bőrök hulladékaiból főznie január vagy március havában, ha nagy fagyok és szelek járnak, és ecseteit sertéből vagy a mókus főtt farkából nagy fáradsággal megkötnie. Hát festék dolgában hogyan állottak? A legszebb színeiről kellene a modern festőnek lemondania, ha a régiek anyagából akarná palettáját felszerelni. Sem kadmium-festékek, sem krómoxidzöld, sem kobalt, sem párisi kék, sem horganyfehér, sem megbízható tüzes színű krapplakkok nem voltak. Az ultramarint vagy azurro oltramarino-t roppant fáradtsággal a lapislazuli féldrágakőből kellett kimosni, mely festéknek kilogrammja ma is körülbelül 300 koronába kerül. Maguk tisztították a lenolajat hóval, főzték, a firniszt és nagy gonddal készítették az alapokat. A lakkok készítése pedig mint féltve őrzött titok csak egyes embereknek volt privilégiuma.

Miután a régiek arra voltak utalva, hogy minden anyagot, alapot, szerszámot maguk készítsenek, nagyon érthető a valóban kiváló gyakorlati készség és rengeteg tapasztalati tudás, amivel rendelkeztek. A folytonos küzködés az anyaggal, ennek helyes előállítása és célszerű alkalmazása önkénytelen és állandó gondolkodásra késztette régi kollegáinkat. Ehhez járult a régi műhelyrendszer, ahol a festőcsemete nem bíbelődött mindjárt finoman differenciálódott esztétikai nézetekkel, amint ezt néha fiatalaink teszik, hanem ahelyett meg kellett fognia a festéktörőt és dörzsölnie napokig, hetekig. A hosszú tanulóévek első idejében bizonyára nem is lehetett szó művészetről, egészen addig, míg a tanítvány el nem sajátította a legszükségesebb fogásokat. Amit így a tanítvány mesterétől tanult, kiegészítve a saját és mások tapasztalataival, később tovább adta saját tanítványainak. De ne felejtsük el, hogy a régiek művészete a kézművesség egészséges talajából fakadt, amely származását soha meg nem tagadta, míg a mai képzőművészek egy része, úgylátszik elfelejtette, sőt talán restelli mesterségének ezen nem éppen előkelőnek látszó származását. És milyen nagyszerűen ismerhették a régi mesterek a színjelenségek optikai alapelveit, hisz csak így érthető a bámulatos fellendülés a renaissance-korban; és mennyire otthon voltak a színek fiziológiájában, ha nem is Newton és Helmholtz elméletei alapján, hanem erős megfigyelés és gondolkodás révén, egyszerű empirikus alapon. Minden jelenséget ismertek és minden folyamatot, mely a festéssel kapcsolatban végbe ment, így például egyebek közt kitűnően értették az olajfestékek száradási processzusát, a legkomplikáltabbak és legnehezebbek egyikét ; fáradhatlanul tanulmányozták ezeket, mert hisz a festészetben nemcsak a “mivel” a fontos, hanem talán még fontosabb a “hogyan”.

És mit tud mindezekről a mai festők átlaga? A legtöbb esetben azt sem tudja, mi az az anyag, amivel dolgozik, azaz nem ismeri az anyagok sem vegyi, sem optikai vagy egyéb fizikai tulajdonságait s nem tudja a jót a rossztól megkülönböztetni. Kísérleteznek ugyan néha, de minden rendszer nélkül. Sok jelenségről csak nagyon homályos fogalmaik vannak, a többit egyáltalában nem értik, vagy helytelenül magyarázzák. Technika dolgában különben is rendesen nagyon egyoldalúak, mert nincs áttekintésük az ösz-szes régi és ma is gyakorlott technikákról, amelyeknek történeti fejlődését nem ismerik. Azt mondhatná valaki, hogy a modern festőnek nincs is szüksége anyagismeretekre, hisz a mai festő anyagait készen preparálva kapja. Csakhogy ebből még nem következik az anyagok helyes alkalmazása. A másik baj pedig az, hogy a modern kémia, az üzleti verseny és spekuláció sok új, még pedig jó és rossz anyaggal ajándékozott meg minket, ezek megítélése, használhatósága, keverhető-sége, tartóssága megannyi fogas kérdés A hagyomány, mely nélkül a régiek művészetét jóformán el sem képzelhetjük, nagyobbrészt elveszett; még csak a szobafestők, mázolok és lakkozok mesterségében találhatjuk, bár az új anyagok, a szurrogátumok sokfélesége és sokféle elnevezése ott is sok zavarnak az okozója. De azért általában véve ott mégis csak ismerik az anyagokat és ezeknek tulajdonságait, főleg pedig helyes alkalmazásukat, minthogy munkájuk nemcsak időhöz van kötve, hanem ennek tartósságáért kezességet is kell vállalniuk. Ha művészet, iparművészet és ipar között nem lehet válaszfalat állítani, akkor még kevésbbé lehet ezt megtenni az alkalmazandó anyagok terén, mert ezek lényegükben egy és ugyanazok. Sokat tanulhatnának a művészek a tisztes tradíciókban felnevelt iparostól. Ezt az igazságot külföldön már mindenütt felismerték, azért nagy munka folyik ott ily irányú kutatásokban, az irodalomban, konferenciákban, vállvetve dolgoznak tudósok, művészek, iparművészek, iparosok és gyárosok.

Minden kocsifényező tudja például, hogy a sovány (kemény, merev) lakkrétegeket alul, a kövér (puha) lakkrétegeket pedig felül kell alkalmazni, mert ha egyszer eszébe jutna azokat megfordítva alkalmazni, akkor az alul levő kövér lakk volumenváltozása megrepesz-tené a felül levő sovány lakkréteget. Ha ezen végtelen egyszerű igazsággal, teszem Makart számolt volna, nem használt volna alul bitument (aszfalt), mely tulajdonképpen barna, kövér lakk és felül kremzi fehéret vagy egyéb kevés kötőanyagot tartalmazó festékeket. De mert ezzel nem számolt, megesett, hogy a bitumennek egy része a képkeret alsó szélén vagy – – egy bécsi kiállításon – a földön hevert.

Ez ugyan kissé szélsőséges példa és ma-nap már nem is igen dolgoznak bitumennel, már azért sem, mert a modern festői hatások elérésére nincs szükség ilyen aranybarna lazurszínre, de amit a bitumen és a kremsi fehér alkalmazásáról mondottunk, körülbelül ugyanez áll, bár kisebb mértékben, más olaj festékekre és ezek kötőszereire nézve is. Nemcsak Makart szenvedett hajótörést irracionális technikájával, hanem a jelen és a közelmúlt sok más művésze is. Marrés-re vonatkozólag, akinek hátrahagyott műveiből tavaly Münchenben kiállítást rendeztek, azt írja Richard Muther, a “Werkstatt der Kunst” ez évi 8. számában: “Marrésnek rengeteg volt a tudása. Egyes képei a művészet birodalmában a legnagyobbakra, Velasquezre, Rembrandtra emlékeztetnek… Deszkán örökítette meg azt, amit freskókban kifejeznie módjában nem állott… Folyton változtatott, átfestett, festéktömegeket és firniszrétegeket halmozó”; egymásra, amelyek elpusztítják azt, ami munkája egy korábbi stádiumában jobb lett volna…” Csak a technikán szenvedett hajótörést Marrés művészete. Ha Böcklinről szóló feljegyzéseket olvasunk, fájdalommal győződünk meg, hogy ez a művészóriás mily rengeteg időt pocsékolt el haszontalan és iránynélküli kísérletezéssel. Ha helyes irányban és bizonyos rendszerben mozognak kísérletei, nagyrészt megtakaríthatta volna ezt a fáradságot. Természetesen még a legtudó-sabb természetbúvár sem tudhat mindent előre, de legalább ért az experimentáláshoz. Hisz nem arról van szó, hogy csak régi recepteket próbáljunk ki, hanem mindenekelőtt tiszta képet kell szereznünk arról, hogy milyen anyag milyen körülmények között miképen hat és a kísérleteket olykép és oly körülmények között kell variálni, hogy a kívánt célt elérjük. Többnyire több, néha egymással ellentétben álló követelménynek összeegyeztetéséről és ez esetben főleg a kielégítő optikai hatás és a tartósság kérdéséről van szó. Az egyik követelménynek megfelelni, anélkül, hogy a másikra is figyelemmel volnánk, olyan feladat, melyet csak a tudomány törvényei és az empirikus módon nyert tapasztalatok alapján oldhatunk meg sikeresen. Azt hisszük, hogy a huszadik században csak ilyen alapelvek szerint juthatunk a modern művészi felfogásnak és a modern életviszonyoknak megfelelő egészséges és észszerű technikához. Miután modern életviszonyaink nem engedik meg a régi műhelyrendszer feltámadását, csak természetes, hogy azokon a helyeken kellene az ilyen, részben feledésbe ment, részben új tudnivalókat tanítani, ahol festő-ifjúságunkat kiképezik, azaz az akadémiákon, iparművészeti s egyéb szakiskolákban, még pedig rendszeresített előadások és műhelygyakorlatok segítségével. De egyúttal gondoskodni kellene arról is, hogy minden más festőnek, aki már régen kikerült az iskolából és erről a tárgyról alig, vagy keveset hallott, szintén alkalmat nyújtsunk az ilyen ismeretek elsajátítására. A külföld fontosabb művészi központjaiban már tisztában vannak e kérdés nagy jelentőségével és a festőtech-nologiát éppen olyan fontos kiegészítő részének tartják a festő kiképzésében, mint akár a perspektívát vagy a bonctant. Ha meggondoljuk, hogy milyen reális, természetes és egészséges alapra fektetné egész művészképzésünket az ily irányú oktatás, azt hiszem, nem lehetne elzárkózni ilyen intézmény életbeléptetése elől.

De valaki talán azt mondhatná, hogy honnan vegye a növendék az ehhez szükséges időt? Azt kell felelnünk, hogy inkább vegyünk el valamit a többi tantárgyaktól, amint pl. Berlinben és egyebütt tették és szorítsunk így helyet egy észszerű, a dolog lényegére ható technikai kiképzésnek, akármilyen elemi is, mert az ilyen tanítás, mely általánosan uralkodó törvények szakszerű alkalmazását célozza, az illetőnek a tevékenységét beláthatatlan módon meg fogja könnyíteni, s ez bőven kárpótolja majd az esetleg elmulasztottakért.

 

 

Mielőtt azonban a fentiekre nézve részletesebb programmal szolgálnánk, szabad talán a külföldön ez irányban eddig történtekről röviden megemlékeznünk, amint ezt három télen át a külföldön tanulmányozni alkalmam volt.

Angliában a régi mesterek tradíciói a mai napig sem mentek teljesen feledésbe. Hogy az angol festő a technikai kérdések iránt általában mindig kellő érzéket mutatott, bizonyítják Joshua Reynolds és kortársainak számtalan alapos kísérletei és kutatásai a XVIII. században. A múlt században is az angolok voltak úgyszólván az elsők, akik a technikai kérdéseket szőnyegre hozták és az első mozgalmat ez irányban ők indították meg. East-lake Ch., Merrifield, Care stb. a régiek technikájának kutatása— és Church, Parry, Coste, Lauries és mások, akik a festőtechnika modern tudományos alapra való helyezése körül nagy érdemeket szereztek. És hogy milyen terjedelemben művelik a festőtechnologiát az iskolákban, legjobban láthatjuk, ha a londoni South Kensington iskola és a Royal Academy of arts működését figyelemmel kisérjük.

Németországban az észszerű festőtechnikák meghonosítására irányuló kísérletek Bajorországból, illetőleg Münchenből indulnak ki. Eltekintve a már régebben I. Lajos király uralkodása alatt történt próbálkozásoktól, körülbelül huszonöt éve annak hogy a festőtechnika szanálását célzó, rendszeresen folytatott kiserletek történtek. A régibb időkből említjük itt a freskótechnika feltámasztására irányuló próbálkozásokat; később Fuchs Nep. János találmányát, mely a vízüveg (mint fixáló anyag) alkalmazásából állott és amely eljárást Keim A. W. az ásvány festésben később, sőt a mai napig tovább fejlesztett, továbbá Ainmüllernek az üvegfestés technikája felelevenítésére irányuló fáradozásait, Fernbach H. Fr. különböző kísérleteit különösen az enkausztika és a képrestaurálás terén. A legnagyobb fontosságúak voltak a hatvanas évek végén Pettenkofer felfedezései a képregenerálás terén, melyeket Büttner-Pfänner később tovább fejlesztett, de Pettenkofer volt talán egyúttal Németországban az első, aki a festők figyelmét az olaj festésben előforduló optikai és egyéb fizikai jelenségekre felhívta és ezekre nézve alapvető kutatásokat végzett

Jelenleg egész sereg intézmény és a szakférfiak egész gárdája dolgozik a kérdés előbbre-vitelén. Itt van elsősorban a “Deutsche Gesellschaft zur Förderung rationeller Malverfahren” és ugyanennek a társaságnak tudakozódó intézete az akadémián, továbbá a műegyetemhez csatolt “állami festőtechnikai kísérleti állomás és tudakozódó”, a “Német festékkönyv” megszerkesztésére alakított bizottság, a “délnémet festőmesterek stb. anyag-és szerszámvizsgáló bizottsága” stb. Ott működnek azok a szaktudósok, mint Keim, Eibner, Munkert stb. ; festők, mint Berger E., a boldogult Zechmeyer, Urban tanár, Breitschädel és mások. Több tanszéket szerveztek a különböző intézetekben. Régibb és újabb szakirodalom áll rendelkezésre. Külön folyóirat is létesült e célra és más művészi és egyéb szakfolyóiratok is megnyitották hasábjaikat festő-technológiai kérdések fejtegetésére.

Berlinben régebben főleg Gussow C., Knille, Gesellschap festők foglalkoztak ilyen technikai kérdésekkel. Ma az akadémián különösen ápolják ezt a szakmát, amennyiben ott Wirth tanár vezetése alatt álló technikai műhely és Täuber tanár alatt álló kísérleti állomás működik.

Weimarban is van tanszék erre a célra és Németország más nagyobb városaiban is tartanak festőtechnologiai előadásokat.

Oroszországban Pétervárott rendszeresítettek ilyen technikai kurzusokat. Franciaországnak ezen a téren meglehetős régi kultúrája van, hisz Mayerne már 1620-ban írta meg híres “Pictorja Sculptorja & quae subalterna-rum artium” című művét, míg a múlt század elején Merimée, a jó öreg Bouvier, Montabert, Henry, Cros és mások írtak és működtek. Hogy az újabb időben mi történt ezen a téren, sajnos, még nem tanulmányozhattam, de Mottez, Dalbon Ch. és mások művei komoly tanulmányokról tesznek bizonyságot. Annyit minden bizonnyal állíthatunk, hogy általában a francia festők technika dolgában mindig bizonyos szolid hagyományokkal éltek.

Az osztrák császárvárosban és Ausztria más helyein több ilyen tanszék van. Bécsben Linké, Beutel, Adam tanárok működnek.

Ez utóbbi helyen, részben másutt is azt a tapasztalatot szereztük, hogy ha tisztán teoretikus veszi kezébe az ügy propagálását vagy tanítását, a tudós kémikus rendesen kissé elveti a sulykot, mert részben nem ismeri eléggé magát a festőtechnikát, az ecsetkezelést, a műhelyszokásokat és még kevésbbé a festő lelki világát, részben az anyagkutatásban a tudós nem tagadhatván meg magát, mindig tisztán tudományos szempontból bírálja a dolgot, s ezért akárhányszor túlságosan messze kalandozik s feledi, hogy a cél nem természettudományi kutatás, hanem elsősorban az észszerű festőtechnika megteremtése, mely arra van hivatva, hogy a festő feladatát megkönnyítse, sikeressé tegye és termékeinek hosszabb életet biztosítván, művészt és műpártolót erkölcsi és anyagi károsodástól megóvjon.

Felesleges tehát a festőt vegytani egyenletekkel, az olajok jód- és szappanyosítás-számaival és hasonló többé-kevésbbé elvont fogalmakkal untatni, melyek csak arra alkalmasak, hogy a tárgyat vele megutáltassák.

Befejezésül pedig legyen szabad a festő-technológia tananyagát nagy vonásokban rövidesen ismertetnem:

A festőanyagok ismertetése: A természetben előforduló és a mesterségesen előállított anorganikus pigmentek. Az organikus pigmentek. A követelmények, melyeknek az egyes festékeknek, tekintettel a különböző technikákra, meg kell felelniök, t. i. az anyag valódisága (tudom, értelemben), a tisztasága (techn. szempontból), a fényállóképessége (elváltozások), az atmoszferiliák állóképessége (vegyi és fizikai elváltozások, mészálló, saválló és hőállóképessége bizonyos technikákban), keverhetési képessége más festékekkel (vegyi elváltozások stb), víz- és olajálló képessége (átütés), fedő- és lazurképessége, a festékek nomenklatúrája (elnevezések). A pótanyagok, utánzatok, a hamisítványok, élénkítés kátrányfestékekkel. A festékek stb. megvizsgálása egyszerű gyakorlati eljárásokkal.

A kötőanyagok ismertetése: A növényi és állati enyvek, a kazein, a tojás, a viasz, a száradó olajok, a firniszek, a siccativok; a gyantafélék és balzsamok, az éterikus olajok” a petróleum. A pótanyagok, a hamisítványok. Gyakorlati vizsgálatok. Elnevezések.

Az alapok ismertetése: A különböző alapok és készítésük módjának ismertetése, külön a táblaképek és külön a monumentális festés szamára. Az akvarell, pasztell, rajz-papirok és vásznak.

A kötőszerek és a technikák: Az egyszerű kötőanyagok, a kombinált kötőanyagok (temperák stb.), az emulziók. A vízfestés, agouache az egyszerű és az emulziós temperafestés stb., a pasztellfestés. Az ásványi kötőanyagok. Az al freskó, a sgrafitto, a sterekrómia, az ásványfestés, lapidarfestes stb. Az olajfestés technikai, fizikai, kémiai és gyakorlati szempontból; az olaj festés fogyatkozásai (feketedés, sárgulás, könnyű és mély repedezé-sek, ránc és redő képződése, átütés, elcsúszás, stb. stb.) Firniszelések és lakkozások. Az olajfestékek nagybani gyártása.

Azonkívül a festmények eltartása, a kép-higiéné. A restaurálás.

Ezzel kapcsolatban a festőtechnika történeti fejlődése: A pompejii festés, a középkor, a renaissance-kor, az újabb kor és a modern kor festőtechnikája. Levonható tanulságok.

A festőtechnika fejlődésének ismertetésére vonatkozólag még megjegyezzük, hogy ez a műtörténetnek egy oly kiegészítő része, melynek éppen a festőre nézve talán a legnagyobb aktualitása és fontossága van ; ezzel azonban a műtörténet tisztán esztétikai szempontból való fejtegetésének fontosságát és szükségét kisebbíteni legkevésbbé sem akarjuk. Hisszük és reméljük, hogy a többi kultur-nemzet példáját követve, nálunk Magyarországon is megteszik az első lépéseket ezen a téren.

Te mit gondolsz az anyagismeret és a régi mestertechnikák feledésbemerüléséről? Kérlek Írd meg Te is a véleményedet alul a hozzászólások között!

 

Ha tetszett a cikk, akkor oszd meg a facebookon is!